első pár(szerencsétlen) próbálkozás, beilleszkedés

Halihó!!!
Először is had mutatkozzam be, én is Kitti vagyok, annyi különbséggel, hogy én i-vel írom a nevem nem y-al, és mivel már van egy Kittynk, ezért én kénytelen vagyok, a kedvenc mesefigurám nevével álcázni magam…
Nos, nagyon nehezen vettem magam rá a blogírásra, mert nem szeretem leírni az érzéseket.Ezeket átélni kell, leírva nem adja vissza úgy magát…na dehát mind1, csak azért kezdem el, mert félek Adától. Félek, ha hazalátogatok, bántalmazni fog  ))))….plusz még a képeslapja is itt pihen az asztalomon..na jóó csak vicceltem, biztos nem bántana….annyira.:DDD
Tehát kb. másfél hónapja érkeztem Hollandiába, azon belül Voorburgba(Hága egyik külvárosa, ami lassan kisvárossá növi ki magát).
Már az első héten bemutatkoztam a hostmomnak(akit itt anyucinak fogok becézni)..szóval csütörtöki szép nap volt, még tanultam mit hogy kell csinálni, és mivel jó fej akartam lenni, megpróbáltam mindent egyedül, h lássa milyen ügyi bügyi vagyok…észrevettem, h tele van a szemetes, gondoltam ebből tuti nem lesz baj, ha kiviszem, ugyan mi történhetne eközben….gondoltam éééén kis naív…természetesen a legegyszerűbb feladatnál tudtam produkálni, tehát kivittem a szemetet, közben becsuktam az ajtót magam mögött, h ne szökjön ki a meleg(szintén jófejségből)..a kulcsomat az ajtóban hagytam, belülről, mert egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez a hülye ajtó csak kulccsal nyílik, ha be van zárva, ha nincs….szóval a lényeg, h szépen kizártam magam, természetesen nem volt otthon senki és még a kulcs is az ajtóban maradt.Ezalatt vacsit is csináltam, mert egyszerre több dolgot is tudok:D Ami nem mindig szerencsés, pl ebben az esetben nem:((((.
10 perccel később megérkezik anyuci, akinek épp hogy eldadogtam mi is történt.Sszegény tökre bepánikolt, hogy esetleg leéghet a konyha…biztos szépeket gondolt rólam magában…azt hittem itt vége is van az aupair pályafutásomnak…de nem…hagyja hogy továbbra is produkálhassak…:)))
Volt még több ilyen mutatványom, de azok nem oly lényegesek, volt olyan is h eltévettem, ráadásul biciklivel.Épp Ágotához igyekeztem, ő (a kis cuki, azt hitte odatalálok akadály nélkül, hiába mondtam neki, hogy én még hazai terepen is képes vagyok eltévedni, nem hitt nekem) mindent lépésről lépésre leírt, hogyan jutok el hozzá.Ki a fene gondolta volna, ha egy icipicivel előbb fordulok jobbra, akkor ennyire eltévedek.Kb 2 órát bicikliztem össze vissza, kérdeztem 5 különböző embert, mi merre van, ebből (nem hazudok) 1 tudta megmondani, merre kell mennem…gondolhatjátok, hányféle útvonalon mentem.Természetesen a legjobb az volt az egészben, hogy elkezdett esni az eső…áááááá…..itt már kiborult a bili….elegem volt, haza akartam menni, a melegbe, mérges voltam mindenkire(legfőképp Ágotára, h nem hitt nekem)
De hála az égnek, valahogy visszajutottam egy ismerős szakaszra,ahol megláttam Ágotát….és egy rohadt nagy kő esett le a szívemről…….
Mára azt hiszem ennyi elég lesz, különben is mennem kell a gyerekekért lassan, az ujjaimat sem érzem már, meg azért fel is kell dolgozni a “feltépett sebeket”  DDDD
mindenkinek szép napot: Minnie
cupppppp